Halhatatlan néphagyomány

A tudásátadás természetes formái

„Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében? A néphagyomány értékei iránt egyre nő hazánkban az érdeklődés az ifjúság körében is. Múló, szeszélyes divatáramlatról vagy értékkeresésről van szó? Micsoda értéke lehet a néphagyománynak?”

Ki hinné, hogy ezt a kérdéssort Andrásfalvy Bertalan nem manapság, hanem négy évtizeddel ezelőtt fogalmazta meg?⁰¹ Maga a kérdésfelvetés pedig egyszerre több válasz irányába is elmozdíthat, akár ma is. Bő fél évszázaddal ezelőtt, a magyar – egyben a közép-európai – társadalom mesterséges átszabásának, átrendezésének csúcspontján indultak el azok a mozgalmak, melyeknek résztvevői igyekeztek megállítani a nemzeti műveltség alapját jelentő hagyományos műfajok eltűnését. A sok évszázadon keresztül formálódó hagyományos településformák átalakulása, a tanyavilág felszámolása, a falusi és mezővárosi közösségek felszámolása hihetetlen mértékben és sebességgel alakította át a gondolkodásmódot. Az életmód teljessége olyan változásokon ment át, amelyek nem csupán a napi munkaformákra, a lakhatási körülményekre, a fizikális szükségletek kielégítésére voltak hatással, hanem egyidejűleg a szellemi és lelki kötelékek és tartalmak torzulását is okozták. Jelentős mértékben visszaesett az önellátás, ezáltal az önálló gondolkodás igénye és képessége. Elég, ha arra gondolunk, hogy a többgenerációs, egy fedél alatt élő családok helyét felváltotta a nap mint nap munkára, munkahelyre igyekvő szülők, a bölcsődébe, majd óvodába adott gyerekek, idővel pedig az idősotthonokba kerülő nagyszülők „szereposztása”.

A hagyományos paraszti, szerves kultúrákban nemcsak a világ megisme - rése volt természetes, hanem a tudásátadás is magától értetődően működött. Sokáig intézményesítés nélkül. Ez azt jelenti, hogy a gyermek a családban naponta találkozott a szülei, nagyszülei munkájával, szórakozásával, ünnepeivel, az őseiről szóló történetekkel, a magyar hősök nagy cselekedeteit bemutató mondákkal, a világ működését megvilágító mesékkel, megtapasztalta a környező világ alapanyagainak tulajdonságait, feldolgozhatóságát, és születésének pillanatától kezdve sűrítetten vették körül tájegységének, falujának, családjának saját jelei, motívumai. Amit a gyermek nem csak hall, hanem lát, sőt maga is tesz, az egy életre belevésődik, kitörölhetetlenül.⁰² Nem csoda hát, ha jellemző és természetes volt minden faluban, hogy bizonyos mesterségek apáról fiúra, anyáról leányra öröklődtek. Sőt, a tudás – legyen az technikai vagy szellemi értékeket hordozó – átörökítése a családok mindennapi életéhez és ünnepeihez is kötődött. Így adta tovább az anya lányának a kenyérsütés fortélyait, és így öröklődött a húsvéti hímes tojás írásának, festésének módszere, a rajta megjelenítendő jelek, jelegyüttesek üzenettartalma is. Ezek a tevékenységek a napi kényszer, a szokás- és szertartásrend végett rendszeresen ismétlődtek, az asszony, amikor tésztát dagasztott vagy írókázott, nemcsak a pék és az alkotóművész szerepét vette fel, hanem lányának ösztönös tanítója is volt. Mire a lány eladósorba került, már beszédes jelekkel tudott üzenni az őt Húsvétkor meglocsoló legényeknek. A szövés, a hímzés, a kosárkötés, sokszor egy egyszerűbb – de míves! – épület felépítése is mindennapi tudásnak számított, ehhez elég volt jól figyelni és a gyakorlatban részt venni a közös munkában, hogy felnőve a fiatalok saját életükben is képesek legyenek a szükséges ruhaneműt, kelmét, kast, hálót, hajlékot elkészíteni. Nem kényszerű tanulás volt ez, a gyakorlat és a teremtés öröme, a felnőttekkel, öregekkel együttmunkálkodás büszkesége magától értetődővé tette. Komolyabb mesterségnek számított – mert egy-egy közösségben rendszerint csak egy-két művelője volt, akire csodálattal néztek fel tudásáért – a kovács, a késes, a fazekas, a kádár, a csizmadia, a kalapos, a kelmefestő, később a sokáig minden asszony munkájából mesterséggé alakuló szabó, takács, mézeskalácsos tudása. Mindez a folyamatosság szakadt meg a 20. század második felében a hagyomány természetes közegének felszámolásával, és megszűnt a hagyományozódás természetes folyamata. Egyre kevésbé volt mód, idő és lehetőség arra, hogy nemzedékről nemzedékre szálljon tovább az a szellemi és tárgyi tudás, amely kapaszkodót, iránymutatást jelentett a hétköznapok és az ünnepek váltakozásában. Mesterséges környezet, mesterséges munkamódok és sok esetben mesterséges ünnepek törtek a helyére. A kézműiparból „kisipar”, az önellátó életmódból fakadó, a helyi közösségek sajátos világlátását is tükröző tárgyalkotásból jobb esetben „háziipar” lett. A közösségi, ezáltal az egyéni tudatot és hitvilágot új ideológiák váltották fel. Ami pedig fontos tény, hogy akik ennek megpróbáltak gátat szabni, elsősorban nem is a helyi közösségekből kerültek ki, sokkal inkább a Csoóri Sándor által „nomád értelmiség”-nek nevezett gondolkodók, tudósok és művészek. Akik megértették és megpróbálták másokkal is megértetni, hogy nincs népi és magasművészet, nincs kétféle műveltség, sokkal inkább egy egységes magyar kultúra, melynek a népművészet az anyanyelve. Éppen ezért a legveszélyesebbnek az uniformizálást tartották, ami megjelent az öltözködésben, az építészetben, a lakáskultúrában és a gyáripar által ontott használati eszközökben egyaránt. A sok megfogalmazás közül talán épp Csoórié a legérzékletesebb: „Mert valaminek a stílusa egy különleges érték, és ez zajlott le először a magyar szellemi életben. Ami eredeti és ami jó volt ebben a mozgalomban, az volt, hogy visszaadni a hagyománynak a hangját. Minden hagyomány végső soron a múlt olyan meghaladása, ami közben a múlt nem sérül meg.” ⁰³

Nem vitatható el, hogy sok esetben a kisipari vagy a háziipari szövetkezetek voltak egy-egy technika vagy motívumrendszer fennmaradásának letéteményesei. Viszont ugyanebben a korban született meg a „díszítőművészet” fogalma is, ami viszont a népművészet azon alapvetését írta felül, mely szerint minden egyes tárgy a funkció vagy a szakralitás elsődlegességével jön létre. Látunk ebből a korból olyan darabokat és kollekciókat, melyek arányos és szerencsés megoldások a „napi használhatóság” szempontjából, viszont születtek torzók is szép számmal. De végül megszülettek az új korszak kihívásaihoz és új körülményekhez alkalmazkodó szervezeti és tudásátadási formák, melyek egyre inkább a hitelességet tekintették elsődlegesnek. Elkezdődött a „visszatanítás” folyamata, melyben ma is a népművészeti egyesületek tagjai, kulturális és oktatási intézmények munkatársai vállalnak oroszlánrészt. Kiállításunk Örökítés címet viselő egysége igyekszik visszamenni a gyökerekhez, és követendő példaként a szakmabeliek, illetve a nagyközönség elé állítani azokat dinasztiákat, népi kézművességgel foglalkozó családokat, amelyekben a legkevésbé sérültek a tudásátadás hagyományos módjai. Mellettük pedig helyet kapnak olyan korszakos mesterek, akik – a szó eredeti értelmét is követve – egyszerre váltak kimagasló tárgyalkotókká és vállalták azt, hogy tudásukat akár nemzedékeken át továbbadják elhivatott tanítványok részére. Tudatában vagyunk annak, hogy a hagyományos társadalmi rend már nem állítható vissza a 20. századot megelőző állapotára. A globális jelenségek és kihívások egészen más utat jelölnek ki a ma embere számára. De hiszünk abban, hogy – ahogy ez fél évszáddal ezelőtt is volt – a hagyományos tudás ma is érvényes, szakmai és emberi kapcsolataink pedig visszaállíthatók és fenntarthatók. Ehhez egyszerre jelent célt és eszközt sok évszázados tudás megtartása és átadása. Egyre inkább látszik, hogy ebben igazán komoly eredményeket az iskolarendszeren belüli tanításban lehet elérni, viszont törekednünk kell arra, hogy aki „mester”-ként kikerül az iskolapadból és a tanműhelyből, az családon belül, vagy tanítványi kört kialakítva bővítse a maga és az őt körülvevők tudását. Andrásfalvy Bertalan összegzésével megfogalmazva: „Mindenki számára, aki elmélyülten megismerte a nép műveltségét, a saját népe példáján, maradandó élményekkel győződhet meg arról, hogy egykor a legszegényebbek sem mondtak le a művészet vigasztaló erejéről, hanem megteremtették azt maguknak. Mi is emberségünk lényegi, önmagunkat megvalósító és másokkal összekötő vonásait fedezzük fel a halhatatlan néphagyományban.”⁰⁴

Jegyzetek:

⁰¹ Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében? In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1983) 28: 241–251. Pécs, 1984.

⁰² Vetró Mihály: Önazonosságra és leleményre nevelés – A kézművesoktatás szerepe az identitás kialakulásában és a kreativitásfejlesztésben – A nádudvari módszer. In: „Csodatévő szarvasnak ezer ága-boga” Magyar népművészeti egyetem és hagyományátadó falvak. Göd, 2022. 129. o

⁰³ Bodor Ferenc – Ledniczky Márton: Nomád nemzedék. Ifjúsági népművészeti mozgalom a hetvenes években. http://www.okotaj.hu/szamok/09/maradt.html

⁰⁴ Andrásfalvy Bertalan, i.m