A szőtteskészítő Lőrincz dinasztia

A bukovinai székelyek életmódja, szokásaik, hagyományaik, viselet- és tárgykultúrájuk megkülönböztetett módon konzerválódott és egyedi jegyekkel gazdagodott. A bukovinai székely kultúra máig fennmaradt, minden sajátosságával együtt. Istensegítsen – ahogy a többi székelyek lakta bukovinai településen is – a szövés és a hímzés az asszonyok feladata volt. Mintakincsük ma is él és tovább öröklődik. László Anna (Gáspár Mártonné) a lányain kívül más ügyes fiataloknak is tanította a szövést, többek között Szőts Anna keresztlányának (Molnár Vencelné), aki saját leányát, Molnár Vilmát is tanította. Lőrincz Aladárné Molnár Vilma Aranykoszorús Népművészet Mestere lett, neki köszönhető a székely szőttes- és hímzéskultúra mintagyűjtemények formájában történő megörökítése. Saját gyermekein – Lőrincz Ilona és Etel – kívül sokakat oktatott a szakköreiben. Kónya Lajosné Lőrincz Ilona a szálánvarrott hímzés és a női ingek készítésének mestere lett. Lőrincz Etel Életfa-díjas textilművész, a Népművészet Mestere alkotó munkásságán túl iskolai keretek között és egyéni előadásokon keresztül oktatja és népszerűsíti a bukovinai textilkészítés hagyományait. Négy leánya közül Kontár Veronika és Kontár Noémi tanulták tovább a mesterséget.

A bukovinai székely otthonok textíliái nem csak az asszonyok ügyességét dicsérték. Szerepük több, hiszen az életük nagy fordulóinak és ünnepeinek jelképeit hordozzák magukon. Ezt látjuk megjelenni a szőttesek használatára utaló elnevezésekben, valamint a mintázat neveinek egy részében. A hímzések és szőttesek elnevezése közt gyakran szerepel az „oltáros”, és a „gyertyás”. A szentképekre – mintegy keretezve azt – helyezett hosszú szőttesek neve „képre való kendező”, vagy „kendedző”. Házaik dísze a „székely vetett ágy”, benne a festékes és a párnák. A párnák mintái és színei az élet eseményeihez illők. A leányok kelengyéjének fontos része a festékes, hiszen máig élő szokás, hogy a jeles ünnepek, fontos események alkalmain legalább egy festékesnek ott kell lennie. Kényszerű vándorlásaik alatt, templom hiányában, a leterített festékes tette „szentté” a helyszínt.