LélekFormák – harminchárom

Volt idő, mikor a legkiválóbb tudósok sem láttak egyebet az emberi kultúrában, csak a miliőt, a környező világ tükörképét, s mindenütt ezt keresték. A mai embert a másik ember érdekli, akivel a kultúra formáiban találkozhatik, a nyelvben, művészetekben, szokásokban. A magyar emberrel szeretnénk megismerkedni akkor is, mikor művészi alkotásaiban gyönyörködünk.” (Lükő Gábor: A magyar lélek formái)

A terem elnevezése nem csupán a kiállított tárgyak alkotóinak számára vonatkozik, hanem utalás a krisztusi korra is, a fordulópontra, amikor az ember találkozhat a benne élő istenivel. Az alkotás pedig nem más, mint az emberben élő isteni megnyilvánulása. Az alkotáson keresztül az ember részesévé válik a teremtésnek, új dolgokat hoz létre a világban. Ezek az új dolgok tárulnak elénk ebben a kiállítótérben.

A harminchármas szám, ha kort jelöl, fiatal felnőttet jelent. Ebben a teremben 33 fiatal művész népművészeti ihletésű alkotásait láthatjuk. Ha „a művészet az egyén helykeresése a világban” és a „népművészet a közösségé”, ahogy Vetró Mihály írja katalógusunk bevezetőjében, akkor a Harminchárom teremben kiállított tárgyak a fiatal felnőtt útkeresésének megnyilvánulásai, amelyek a kapcsolatot keresik régi és új, múlt és jelen között. A műalkotások múltidézésének sokszínűsége jól példázza azt a széles spektrumot, amelyben a múlt részese jelen életünknek.

A ma fiatal felnőttjei saját életükben már nem tapasztalhatták meg azokat az életkörülményeket és szükségszerűségeket, amelyeket Andrásfalvy Bertalan említ e katalógusbeli írásában, így alkotásaik nem is születhettek ezekből az ösztönzőkből – legfeljebb a régmúlt időket idéző, fennmaradt szokásokból, elbeszélésekből, tanulmányokból, amelyek már mind szintén a mai kor emberének értelmezései, és így természetes módon maguk is átalakuláson mentek keresztül. Természetesen fontos a múltra emlékezni. Fontosak közösségünk szokásai, nemzeti történelmünk, családi történeteink, hiszen ezek adják gyökereinket, ezek tartják meg emberségünket. Ugyanakkor fennmaradásunk, tovább élésünk szempontjából ugyanilyen fontos az egyre gyorsulva változó világhoz való alkalmazkodási képességünk is. Az emlékezet, ha vitrinben, szobrokban és könyvekben jelenik meg csupán, elhalványul és elenyészik. Ha nem tud „funkcióban maradni”, a világ „elrohan” mellette. A mai szem mást lát szépnek, a mai fül mást hall kellemesnek, a mai viselet mást tart illendőnek, a mai kéz számára más a használható, mint őseink idejében. Visszanyúlhatunk persze egy-egy kedves tárgyért, családi emlékért, használati eszközért, de ha nem tölti be funkcióját, előbb-utóbb a padlásra kerül.

A Harminchárom terem alkotóinak szándéka, hogy a mának alkossanak. Tárgyaikon megjelenik a mai világhoz való viszonyulásuk. Láthatunk olyan alkotásokat, amelyekben több a múltidézés, közelebb állnak a forráshoz, és olyanokat is, amelyekben a funkcionalitás az erőteljesebb. Vannak olyan alkotók, akik kézműves családból származnak és onnan hozzák a tudást, és vannak olyanok is, akiket megszólított a Lélek, és minden előzmény nélkül, az alkotni vágyáson keresztül, kacskaringós úton jutottak el a népművészethez. Mindannyiukban közös azonban a természet szeretete, az ősi formák és anyagok tisztelete és a Lélek, amely ezen a vidéken nagyon is magyar, és hordozza egész eddigi kollektív történetünket. Ugyanakkor mind egyetértenek abban, hogy mindez csupán az alap, a kiindulópont, ahonnan elrugaszkodva szabadon szárnyalhatnak és eljuthatnak a mába, hogy itt kiteljesedve ők maguk is alapot képezzenek majd az utánuk jövő generációknak, akik már abban a világban válnak alkotóvá, amit mi még elképzelni sem tudunk.

A kiállított tárgyak létrehozói az ország legkülönbözőbb helyeiről érkeztek, a legtávolabbi ponttól a legközelebbiig, hiszen a művészek között találunk a fővárosban élő alkotókat is, ami igazolni látszik azt a gondolatot, hogy ha megvan az alkotás utáni vágy, és a lélek megérintődik a népművészetből áradó ősiséggel, létrejön az alkotáshoz szükséges közeg akár a belváros zajos betonforgatagában is.

13 mesterség mutatkozik be 33 népi kézművessel, akiknek tehetségét szakértő bizottságok is magasra értékelték már. Több Junior Príma Díjas, illetve Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett is van a kiállítók között. A tizenhárom mesterség: szövő, nemezkészítő, bőrműves, hangszerkészítő, viseletkészítő, hímző, fafaragó, bútorfestő, tojásíró, ostorkészítő, pitykekészítő, fazekas és harangöntő. Ha a laikus a tárgyalkotó népművészetre gondol, a hímzett blúz, vagy terítő, legfeljebb a mívesen faragott fa vagy festett ládák jutnak eszébe. Ezen a kiállításon megláthatja, hogy a népművészet az élet minden területén jelen van. Ami egykor ügyességet is bemutató díszített használati tárgy volt, mára nagy becsben tartott művészeti alkotássá nemesedett. A kiállított tárgyakban a szakmai tudás, kézügyesség, képzelőerő, kreativitás vetekszik az esztétikummal, szépséggel és művészi értékkel.

Ez egy folyamat, amelynek egy része már történelem. Éppen 50 éve írta le a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának megalakulása kapcsán jegyzetében Csoóri Sándor: „Ifjú népművészek porondra lépése ezerkilencszáz-hetvenháromban? Netán őstehetségek jelentkezése újra? Avas szalonnával bedörzsölt műparasztoké? Ufó-népfiaké? Vagy csődbe került festőké, szobrászoké, keramikusoké, ötvösöké, akik vészkijáratot az újra divatossá vált népművészet pinceajtóján át keresnek maguknak? A kérdések – sietve jelentem ki – nem az én kérdéseim, hanem a gyanakvóké, az előítélet-raktárosoké, akik ha a népi kultúrával kapcsolatos ügyekről hallanak, azonnal a tegnapi napok visszhangját hallják. Valamit, ami már időszerűtlen, ami föld alatti, halott füleknek való csupán, nem pedig nekünk.

A Stúdiót megteremtő fiatal népművészek, akik között ugyanúgy akad »őstehetségnek« számító fafaragó, mint országos hírű keramikus vagy modern építőművész, épp ezt a kultúrák közti egyenlőtlenséget akarják megszüntetni. A szellemi műhelybe tömörülő fiatalok törekvése is hasonló. A népművészetet elsősorban nem a saját világán belül kívánják megújítani. Hanem különféle viszonylatrendszereken belül. Más szóval: ha kiindulásnak és ha ősforrásnak tekintik is, semmiképpen sem végcélnak. Ha lesznek köztük, akik lemásolnak is egy-egy tálat, kancsót, butéliát, pirossal vagy feketével kivarrott ingujjat, ingvállat, nem azért másolják, hogy rokonszenvüket fejezzék ki egy nép szokása és kultúrája iránt, vagy hogy egy kiállítási terem falát díszítsék néhány hétig, hanem hogy egy új összegezésben a népművészet fölhasználásának ezt a legelemibb módját is elfogadtassák. Talán mondanom is fölösleges, hogy a Stúdió erőteljes célkitűzéseivel sem tör kizárólagosságra. Legföljebb önállóságra. Arra, hogy versenytársa lehessen annak a beszűkült, megromlott, édeskésségben és cifraságokban dőzsölő »népművészeti« árutermelésnek, amely nemcsak a turistákat, de a hazaiakat is megtéveszti; amely a nótás és a zománcos lelkünket népszerűsíti valamiféle végzetes félreértésből.” ⁰¹

Az idén 50 éves Fiatal Népművészek Stúdiójának és a Nomád Nemzedék tagjainak elévülhetetlen szerepük van népünk művészetének újrafelfedezésében, a magyar tárgykultúra megújításában. Szintén meghatározó jelentőségű az az elhivatott munka, ami a 30 éves Nádudvari Kézműves Iskolában és az idén 40 éves Népművészeti Egyesületek Szövetségében töretlenül zajlik, aminek keretében a hagyományos mesterségek „visszatanítása” csupán egy lépcsőfok, a mesterré válás a következő lépcsőfok, de a legfontosabb, ami megjelenik a kiállítás minden elemében, de különösen itt, a Harminchármasteremben, hogy a hagyomány legyen használható. A tánc és az ének nyújtson élvezetet, az elkészített ruha esztétikuma mellett legyen hordható, a táska szép díszítése mellett legyen praktikus, a mívesen faragott kés legyen kézbe illő, a gazdagon hímzett párnahuzat váljék illő díszévé modern otthonunknak. Ez a kiállítótér a használható népművészetet kívánja bemutatni.

A Harminchármas terem művészei az alkotni vágyáson túl, fiatal koruk ellenére többségükben már a tudás átadásában is kiveszik részüket. Értik, hogy a folyamat nem szakadhat meg, sőt, hogy igazából maga a folyamat a lényeg. A kiállított tárgyak felhívják a figyelmet a szépre, a használhatóra, a jelenben élővé váló múltra, és maguk is inspirációvá válhatnak. Nem véletlen, hogy éppen ebben a teremben kaptak helyet a gyermekeknek szánt programok, amelyekben egyesül a tárgyi alkotás – kézműveskedés – a játékkal, zenével és tánccal, amelyek a gyermekek (és általában az ember) természetes létezési formái. Minden gyermek, ahogy feláll, már táncol is. Érzi a zenét és a ritmust. Ahogy tudatosan fogni tud, már rakosgat, épít, átalakít, újat készít a régiből. Először egyedül, felfedezőn, aztán közösségben, társakkal. Legkedvesebb az lesz számára egész életében, ami elsőként körülveszi. Ez fogja jelenti a kiindulási alapot és a soha ki nem törölhető kötődést a lélekformák helyi megjelenéséhez. Azok a gyermekek (és szüleik), akik a kiállítás alatt részt vesznek az itt rendezett programokban, az értékből, esztétikumból és szépségből kapnak ízelítőt, és így viszonyítási alapjuk is ehhez igazodhat majd.

A Népművészeti Egyesületek Szövetségének küldetése is éppen ez: az alap, a kötődés megteremtése és az átadás, a tovább vivés, a megújítás. Ez a terem közvetíti leginkább legnagyobb fesztiválunknak, a Mesterségek Ünnepének üzenetét is, hogy az öregek, a mesterek a megtartók, de a fiatalok a továbbvivők, akiknek hagyni kell, hogy a megszerzett tudásból úgy alkossanak, ahogyan ők a mai világhoz szólni tudnak. Csak így tudjuk biztosítani a megmaradást, a tovább élést és csak így van értelme az emlékezésnek is.

A népművészet a Lélek megjelenési formája: a földből táplálkozik, ahol születtünk, és a világba közvetít, amiben élünk.

Jegyzetek

⁰¹ Csoóri Sándor: Érték és időszerűség. Jegyzet a Fiatalok Népművészeti Stúdiójáról. Tiszatáj, 1973/8