A népművészetről

Napjainkban, ha művészetről esik szó, elsősorban a „magasművészet” jut eszünkbe, a művészeteket alkotó, gyakorló, képzett és már hivatásszerűen abból élő, híres alkotókra gondolunk. A szobrász, festőművész, ötvös, költő, író, színész, rendező, énekes, muzsikus, építész hivatásból élők a népesség elenyésző százalékát teszik ki, és csekély azoknak a száma is, akik művészi alkotásokat vásárolnak, kiállításokat, hangversenyeket, színházi előadásokat látogatnak rendszeresen. A művészi alkotás és élvezet tehát egy kisebbség ügye, a szabadidő eltöltésének és a létszükségletek kielégítése után fennmaradt anyagi javak elköltésének, felhasználásának egyik lehetősége.

Az emberiség, a különböző népek mai és egykori műveltségének megismerésére törekvő tudományok – antropológia, etnológia, néprajzi és lélektani magatartás-kutatások – egyre kiterjedtebb vizsgálata alapján létrejött a népművészet fogalma és annak mai napig is sokat vitatott lényegének magyarázata. Megkísérlem röviden a legfontosabb sajátságait megfogalmazni. Az emberiség az első közösségek létrejöttétől fogva arra törekedett, hogy kielégítse létszükségleteit. Az az emberi társadalom, amelyik nem tudja ezeket maradéktalanul kielégíteni, elpusztul. Például alapvető szükséglet az élelem biztosítása a természeti környezetben megtalálható anyagok felhasználásával. Mindmáig nem pontosítható részleteiben, hogy például menynyi fehérjére, vitaminra, nyomelemre van szükség e táplálékban, de egyik vagy másik hiánya előbb-utóbb magával hozhatja a kipusztulást. Ahol nem hiányzott ezekből, ott a gyakorlat és annak hagyománya biztosította a népesség túlélését. Az újabb kutatások nemcsak a táplálkozást, a ruházatot, a lakást, vagyis az anyagi szükségletek kielégítését tekintik létszükségletnek, hanem az egyének közötti kapcsolat létrejöttét és működését is. A művészet a társas kapcsolatok alapja, eszköze, feltétele. Természetesen itt pozitív kapcsolatról van szó: a szeretetről. Hiányossága veszélyezteti a társadalom fennmaradását is. A szeretet nem csak érzelem, hanem parancs; kimutatása nélkül nem létezik, nem tudja betölteni hivatását. Itt hivatkozhatok Kopp Mária és Skrabski Árpád A magyar lelkiállapot című művére,01 melyben a szerzők bebizonyítják, hogy nemzetünk számszerű fogyása az emberi kapcsolataink hiányosságaira vezethető vissza, ebből következik többek közt az elmagányosodás, az öngyilkosság, a kivándorlás, a válások gyakorisága, az élvezetek hajszolása, a kábítószerek fogyasztása, a magzatgyilkosság és az egykézés – a 18. századi úrbérrendezés végzetes következménye –, de Mohácsnak, Muhinak, Trianonnak és 20. századi kiszolgáltatottságunknak is legfőbb oka lett.02

A népművészet a 20. századig a magyar nemzet többségét alkotó parasztságunk néphagyományának része volt, az emberi kapcsolatok létrejöttének és működésének alapja a paraszti társadalomban. Az emberi kapcsolatoknak, a szeretetnek rangsora van, ami az egyének életének múlásával változhat. Anya és gyermek, a testvérek, szülők, nagyszülők, család, rokonság kapcsolatai, a kortárs fiatalok közötti párkapcsolatok, faluközösség, néprajzi, műveltségi, nyelvi, nyelvjárási, nemzeti, országos, vallási kapcsolatok. A legelső és legfontosabb az anya és gyermeke közti kapcsolat. Ennek mikéntjét és művészetét nem lehet megörökölni, ezt, ahogyan az anyanyelvet is, meg kell tanulnia az anyának és a gyermeknek, még gyermekkorban, a felsorolt kapcsolatok segítségével. Nem véletlen, hogy az anya-gyermek kapcsolat művészetének Európában egyik legelsőként létrejött gyermekjáték- és költészeti gyűjteménye a magyar Kiss Áron műve volt 1891-ben.03 A szerző a könyv előszavában kijelenti, hogy gyűjteményével segíteni akar azoknak, akik körében már eltűnt ez a hagyomány. Azt sem tekintem véletlennek, hogy ezt az első kötetet hazánkban több is követte. Ezek közül kiemelném Lábadiné Kedves Klára Virágnevetőcske című kötetét,04 melyben több mint 600, anya-gyermek kapcsolatot megjelenítő művészeti alkotás leírása található, az altatóktól kezdve a babakészítésig. (Ahol a legnagyobb a veszély, ott van legközelebb az elhárítására szolgáló segítség is.)

A szeretet közlésének művészete az utánzással kezdődik. Az édesanya, átölelve újszülöttjét, annak arcjátékát, nehezen leírható hangját, amit a szájából kint felejtett nyelve színez, próbálja utánozni, hogy ezzel a kicsit is utánzásra késztesse. Ez a csecsemőhang valószínűleg még teljesen független a később elsajátított nyelvtől, és világszerte valószínűleg hasonló lehet. Én ezt élményszerűen először egy moldvai csángó család körében hallottam, amikor az újesztendőt köszöntők éjféli zajongása felriasztotta a kis csecsemőt. Az édesanyja a kicsi fölé hajolva, nyelvét száján kissé kinyújtva, amint azt babájánál látta, dallamosan ismételgetve dúdolt valahogy így: alululej, alubej. Később találtam rá egy angol szóra, amely altatódalt jelent, a szótár szerint, angol helyesírással: lullaby. A magyar gyermekköltészettel foglalkozó népköltészeti anyagban számos, a mai használatból már hiányzó, értelmetlen szót találtam: ám, tám, tesz, etyem, petyem, csiszi, csoszi, ecki, pecki, tengerecki stb. Állami gyermekotthonokba látogatóktól nemegyszer hallottam: az lepte meg őket, hogy az ott talált gyermekek nem mosolyogtak. Vagyis a mosolygást nem tanulhatták meg az őket átölelő, ringató, simogató anyjuktól. Az ismeretlenekkel való kapcsolatfelvételünk ma is viszonzást elváró mosolygással, utánzással, szavak nélkül kezdődik, majd a gyermekek közt az arcjáték, mozgás, tánc, ritmusok, dallamok és versek átadásával, együttmondásával folytatódhat. Ez már művészet, a kapcsolatot teremtő együttműködés létrehozásának élvezete.

A népművészet alkotásában, felhasználásában a hagyományos paraszti társadalomban mindenki „önellátó”, nincsenek erre szakosodott, ebből élő, híressé lett művészek, mint napjaink magasművészetében. A paraszti életben a művészetek „gyakorlása”, felhasználása szorosan kötődik a társadalom minden tagjának tevékenységéhez. Például hazánkban is egészen a 20. századig a családok ruházatának és a háztartásban szükséges vászonneműknek az előállítására az év bizonyos részében, a közösség tagjainak életkor, nem és családi állapot szerinti csoportjai bizonyos napokon este, kis közösségeket alkotva összegyűltek és fonták kézi orsók, majd rokkák segítségével a szövéshez, ruhakészítéshez szükséges kender-, len- és gyapjúfonalat. Ez önmagában elég unalmas munka, de a fonókban összegyűlt lányokhoz ugyancsak meghatározott napokon és időben bejöttek a párt kereső, vagy az itt fonó lányok közül már kiválasztott párhoz érkező legények, és az így kialakult közösségben énekeltek, játszottak, táncoltak. A párválasztáshoz kapcsolódó népdalokat, táncokat itt tanulták meg a fiatalabbak az idősebbektől. Itt hallhattak olyan szövegeket, melyektől a legtitkosabb és legbonyolultabb lelkiállapotuk kimondásával várták indulataik enyhítését vagy közlésük következményeit. Hasonló közös munkában tanulhatták meg a hímzések módját és mintakincsét is, és kialakíthatták a számukra legszebb változatot. Hasonlóan ehhez, más, közös termelőmunkához volt kapcsolható a faragás, vesszőfonás, asztalos- és bútorkészítő munka, a mezei munkák befejezése után a közös mesehallgatás, mondák, szokások átadásának estjei. Évközi vallási, családi ünnepekhez kötött szokások és alkalmi szerepek is kapcsolódhattak közös munkákhoz, összejövetelekhez. A kapcsolatok rangsorának változásait a néphagyományban a művészetekkel fejezték ki. Például az anya és gyermeke közti kapcsolatnak át kell alakulnia, ha a gyermek felnőve párt talált magának. Az ezt akadályozó anya-gyermek kapcsolat a fiatalok és az önző szülő egész életét tönkreteheti. A népköltészetben e tragédia megfogalmazását is megtaláljuk a keservesekben (a népköltészeti gyűjtemények balladáknak nevezik). Ezt énekelhette a magára maradt leány, de a jóvátehetetlen magatartását megbánó anya is – amit erre vonatkozó kutatásaim is igazoltak, mert a népköltészeti alkotások lejegyzésekor arra is rákérdeztem, kitől hallotta, miért, kinek és mikor szokta énekelni, miként függ össze az életével.

Népköltészetünk, amely világviszonylatban is az egyik leggazdagabb, rávilágít a nemzeti kapcsolataink súlyára is. Meglepően hiányosak és kis számúak a nemzeti összetartozás erősítésében fontos hősköltészeti emlékeink, összehasonlítva a nemzet egykori és közelmúltbeli vezető hőseiről szóló szerb vagy albán költészettel. Erről először Németh Lászlótól olvastam, pedig még Mátyás király idejében is hősdalokat énekeltek a parasztok. Nálunk leggazdagabbá a betyárköltészet lett, a magányos, minden hatalommal szemben álló, tragikus halálú szegény emberek históriája. Ez is azt mutatja, hogy minden vereségünk – számszerű fogyásunkkal együtt – arra vezethető vissza, hogy a nemzetet vezető szűkebb, nagyhatalmú csoportok immár több mint félezer éve, a Werbőczy törvénykönyvében megfogalmazott és történelmi kézikönyvekben is tanított véleményükkel kizárták nemzetünkből a parasztságot, tagadván annak magyar eredetét és becsmérelve a külföldiektől megcsodált sajátos, természettel együttműködő ártéri gazdálkodását, melyet a 18. század végére végleg felszámolt Mária Terézia úrbéri rendezése.05

A magyar néphagyomány és a népköltészet egészének megismerésére, a közoktatásba való beemelésére, nyelvének, dallamainak és éneklésének, a táncok és a szépet teremtő kézművesség újraélesztésére, és vele a magyar társadalom emberi kapcsolatokban elszegényedett állapotának orvoslására közösségeket kell létrehozni, általuk a költészet és a kézműves alkotás örömét bemutatni és tanítani. Ennek a kiállításnak is legfontosabb feladata és értelme e műhelyeket és az alkotás mikéntjét, folyamatát a nagyközönség elé tárni. Elhanyagolt és máig alig ismert tudományos megalapozottságának már van irodalma, és vannak iskolák, melyekben a néphagyomány, a népművészet oktatása és gyakorlata, ének, tánc, népszokások, kézművesség tanítása folyik, és bemutatására is sort kerítenek. Ezeknek a tanintézeteknek a felsorolására itt nem vállalkozhatok, mert egyrészt nincsenek tételesen összegyűjtve, másrészt az is nagyon változatos, hogy mivel és hogyan próbálják a népművészetet ismertetni és felélesztetni. De tudom, hogy elkészült egy falu népművészeti hagyományait dallamokkal és fényképekkel együtt, több évfolyamra részletesen kidolgozott tananyaggal való bemutatása, és van olyan elemző tanulmány is, amely a népi díszítőművészeti alkotások kivetítésével és lerajzoltatásával sérült gyermekek komoly lélektani gyógyulását bizonyítja. Ez is mutatja, hogy a Műcsarnokban bemutatott kiállítás és a hozzá kapcsolt rendezvények a magyar társadalom legfontosabb szükségleteinek kielégítésére törekszenek.

Andrásfalvy Bertalan
néprajztudós

Jegyzetek:

01 Végeken Alapítvány, Budapest, 1992

02 Lásd még: Andrásfalvy Bertalan: A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk. Szent György Kiadó, Budapest, 2008

03 Magyar gyermekjáték gyűjtemény, Budapest, 1891

04 Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Bellye, 2014

05 Bertalan Andrásfalvy: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium Kft., Budapest, 2007