Látjátok feleim: íme, él a népművészetünk is…

LélekFormák. Népművészeti Nemzeti Szalon 2023

Ahogyan azt a népzenénkkel kapcsolatban Sebő Ferenc megfogalmazta, úgy a tárgyalkotó népművészettel sem kegyeletből, még csak nem is hagyományőrzésből kell foglalkoznunk. Régi képmetsző, tárgyakat készítő pásztoraink, halászaink, alkotó kedvű parasztembereink nem őrizték, sokkal inkább a maga megbonthatatlan teljességében élték ezt a hagyományt. Ok- és célszerűen – szerves része volt az életüknek. Ha megszűnik ez az ok- és célszerűség, ha egy közösség szakít a régiek észjárásával, akkor az bizony el is fog veszni. Ám, ha értjük, ha jónak és szépnek tartjuk a közösség lélekformáit, a népi kultúra mögött rejlő világképet, hitet, erkölcsöt, úgy az helyet keres és talál magának, bármerre is forduljon az idő kereke…

Hagyományokhoz csak tisztelettel és kíváncsian szabad közelednünk

Mesterem, Lükő Gábor különösen a 20. század közepétől mind tudósként, mind pedig emberként fájdalmasan magára maradt. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a csak konformizmust megtűrő társadalomban minden erejével próbálta őrizni merész önállóságát és egyedi (s ma már bátran leírhatjuk: egyetemes) látásmódját. Mindazt, amit tanárától, atyai jóbarátjától, Karácsony Sándortól tanult. Konok hűséggel őrizte és képviselte azt a programot, melyet egészen fatalon – úgy húszesztendős kora körül – alakított ki magának. Mindig próbált egységben látni, az embert és a közösséget kereste a nyelvi, zenei, népművészeti és kultúrtörténeti emlékezet mélyén.

Mikor először fogadta el meghívásomat, talán 1988-ban, elébe mentem Budapestre. A Keletiben ültünk vonatra, s mikor elindult a szerelvény, Gábor bácsi megszólalt: „Régen voltam otthon!” Igen, itthon volt Békésben, egyfolytában Kohán Györgyről, Oláh Andorról, az emlékeiben egészen ifjú Béres Pistáról beszélt. Pedig az itt töltött tíz esztendő szinte száműzetés volt számára, amikor a kiépülő diktatúra az elsők között számolt le Debrecenben Karácsony Sándorral, s szüntette meg a Társaslélektani Intézetet. Másnap hármasban ültünk be szülővárosomban a Reinhardt Cukrászdába egy kávéra – nem lehetek eléggé hálás a sorsnak, hogy 25 évesen ott lehettem Koszta Rozó és Lükő Gábor társaságában. Adyról beszélgettek, én leginkább hallgattam őket. Rozó kissé remegő hangján valósággal a lelkembe égtek Ady szavai: „Sósabbak itt a könnyek / S a fájdalmak is mások. / Ezerszer Messiások / A magyar Messiások…”

De mi is az, ami Lükő Gábor alapvetése nyomán újra gondolható a magyar közösségi művészet kapcsán? Egy helyütt például így ír: „De jó volna, ha egyszer már megtanulnánk, hogy a népi hagyományokhoz csak tisztelettel és kíváncsian szabad közelednünk, s magunkévá kell tennünk inkább, mintsem, hogy pusztításukhoz látnánk...”

Hiszem, hogy igaza van! Amióta végképp elhalványodott az emberi műveltség benső közösségi jellege, a művészet szükségszerűen – még a legjobb is – bizonyos fokig a gyarlóság eszközévé vált. Olyan árucikké, ami ki van szolgáltatva a magát magasabb rangúnak és előkelőbbnek tartó sznobériának. Az élet kovásza helyett a „szabadidő” hasznos eltöltését és az elitnek vélt szokások szolgai másolását legalizálja.

Másutt pedig ezt olvassuk nála: „Tudományos és szellemi életünkben ma is császári és királyi Bach-huszárok bábáskodnak, s máglyára küldenének minden walesi énekest, ahelyett, hogy a kiegyezés szellemében átadnák helyüket a magyarságnak.”

Igen, a magukat a magasművészet fölkent képviselőinek tartók által sokszor mélyen lenézett falusi közösségekben ez a – mára lassan végleg lezáruló – folyamat csupán az utóbbi 100–150 évben indult be. Pontosan látva annak a világnak a társadalmi feszültségeit, igazságtalanságait is, észre kell vennünk azt is, hogy az a fajta közösségi lét elemi szükséglete az embernek. Nélküle atomjaira hullik a társadalom, tagjait ilyen vagy olyan magány és mindenféle lelki, s azok nyomán sok-sok testi betegség is megtámadja.

A kezemben tartok egy régi mosósulykot, amit egy szerelmes mérai legény faragott választottjának, s közben Lükő Gábor sorait olvasom: „Büszkén hivatkozunk népköltészetünkre és népművészetünkre, ha rá kerül a sor, de nem értünk belőle semmit. Mintha a bibliai átok telt volna be rajtunk: Megverem e nép szemeit, hogy nézvén nézzenek és ne lássanak, bedugom az ő füleit, hogy hallván halljanak és ne értsenek.” S itt, ezen a faragott sulykon a készítője egyetemes, a közösség minden tagja által ismert képnyelven közölte érzéseit, s mivel azok viszonzásra találtak, az asztalon lévő, csudásan hímzett keszkenő hozta a választ. Mindenki művész volt, énekes, táncos, költő, színész, és persze képzőművész is, alkotó – nem középiskolás fokon…

„A mindenséggel mérd magad!”

Joggal vetődik föl a kérdés: mi az értéke a 21. század már-már teljességgel globalizált világában élő népművészetünk alkotásainak. Bizony jóval több, mint gondolnánk! Egy, az ún. magaskultúrához tartozó alkotó, legyen az író, festő, vagy éppen szobrász, elkészíti, megírja a művet, hogy azt minél több ember láthassa, érthesse és megcsodálhassa. Ezeket a műveket zenészek, színészek adják elő, múzeumok installálják. Ha mondjuk egy dobozi pásztor cifra karikásnyele egy, a világ szemében műveltnek tetsző ember kezébe kerül, az megmosolyogja, s úgy hiszi, hogy egy tanulatlan, ráadásul nehéz kezű mester naiv munkája, nem más, mint valamiféle „ősi forma” állandó és kissé esetlen ismétlése. Vegyük végre észre: gyökeresen másról van szó! Míg egy Arany- vagy József Attila-verset csak abban a formában lehet és kell olvasni, mondani, ahogyan azt a szerző leírta, a népművészeti, népköltészeti alkotásnak nincs eredeti formája, csak törvényszerűségei, változatai, variánsai vannak. Igen, ezekben az egyszerűnek tűnő alkotásokban a teremtő végtelenség lenyomata tárgyiasul. Itt az alkotó, az előadó és a befogadó ember ugyanaz a személy. Éppen ez a lényege, e tárgyegyüttes születésénél nincs művész és nincs közönség sem. Egy személyben valósul meg a művészi alkotás, az előadás és a befogadás.

Ebben találjuk meg népművészeti örökségünk egyszerűségében is utánozhatatlan, felbecsülhetetlen értékének magyarázatát és mai szerepét is. Akár tárgyakat alkot, akár dalra fakad, közösségi alkalmakat tesz szebbé, emlékezetesebbé, valamiféle föntről kapott erővel alkot élhető közösséget, a helyére tesz mindent az emberi életben, feszültséget, örömöt, bánatot, csalódást, vagy éppen gyászt. Lám, mindez ott van ezeken a tárgyakon, ott a kezdet és a vég, a lenn és a fönn, mélység és magasság, a kérdés csak annyi, hogy van-e szemünk látni és lelkünk érteni ezt a hallatlanul értékes hagyatékot.

József Attila Ars poeticája így fogalmaz: „A mindenséggel mérd magad!” Igen, ez az egyetlen lehetséges emberi alternatíva. Elgondolkodunk rajta, nézzük ezt a zavaros, háborgó, fénytelen világot, újra és újra olvassuk a költő szavait, s valahogy akaratlan ösztönnel kapaszkodunk abba, amink van. Valósággal félünk a fájdalomtól, veszteségtől, haláltól. Aztán itt van ez a verssor s mögötte ott a valóság, hogy veszteség nélkül nincs változás, változás nélkül pedig élet. Népművészetünk szerint valamiféle titokzatos összhang fűzi az embert a teremtés rendjéhez. „Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!”

Lélekhez közel férkőzni pedig csak a formáján, a kultúráján keresztül lehet

Maradjunk még kicsit József Attilánál! Kevesen tudják, de mély kapcsolata volt az élő népi kultúrával. Alig 25 éves, amikor így ír: „Meg kell ismernünk elevenen azt a magyar kultúrát, amely előtt a múzeumok halottasházában bámészkodunk. Hogyan? Hol? A faluban! […] Lélekhez közel férkőzni pedig csak a formáján, a kultúráján keresztül lehet. Nemcsak gazdag népiséget, etnikumot ismertek meg így, nemcsak magában érdekes „egzotikumot”, hanem megismeritek saját fajtátokat, hogy miből vagytok – így lesztek magyar és ember és nem puszta természeti tünemény. Az öregasszonyok nemcsak sosemvolt boszorkányokról meg királyfiakról mesélnek fogatlanul, hanem arról is, ami lelketekben naponta végbemegy. Azt mondják majd, hogy ettől hallották, az meg attól, – végül is nincs gazdája, mert mindenki csinosít rajta, mindenki meséje lesz, a tiétek is. Bementek a házba, megnézitek a bútorokat, a fehérneműt, a hímzést, a varrottast, az edényeket, – alig van falu, ahol ne volna valamiféle népművészeti forma, érdekesség. Érdeklődtök a pásztorok és faragásaik, meg a gölöncsérek után – minden faluban ugyanannak a léleknek más és más leleményes fordulatát találjátok. Leltek falvakra, amelyek, mint a néprajzi gyűjtemények, és falvakra, amelyek, mint a városok, természetesen, mint a városok nyomornegyedei. Rongyokat viselnek, daluk sincs, embertelenül élnek. Dolgozni városokba vagy messze vidékre járnak. De a nyomortanyák községe éppúgy érdekeljen, éppen oly fontos, mint a módosabb vidék. Megtudjátok, hogy hányfelé jár a család a kenyere után. Megtudjátok, hogy mit esznek, hogy miféle a falvak „ősegészsége”, mekkora a gyermekhalandóság, hogy olvasnak-e, mennyire műveltek, – hogy napjaink tőkés rendje milyen gyarmati szintre szorítja életüket. […] De közben ti is megváltoztok: nem játszotok már megváltósdit, elkomolyodtok, és több felelősséggel tanulmányozzátok tovább a magyar társadalmi föladatokat…”

E füld uljan mint e csukmany…

Népművészetünk fő ihletője a kezdet. Az a pont, amikor minden létezés elindult a világban, az a pont, ahol még minden a helyén van, a Teremtés rendje szerint. Ráolvasásaink tanúsága szerint a vizek ősforrása a „Jordán kútja”. A vízé, ami immár a kozmoszt alkotó rend részeként népünk hagyományos fölfogása szerint alapvető őselem, az élet fizikai és spirituális forrása. Őseink hite szerint a Föld kerek, s nagy víz veszi körül, s a szilárd talaj nem más, mint egy vagy négy nagy hal háta, amely a megfoghatatlan méretű világtengerben úszik. A moldvai csángó magyarok úgy tudják, hogy „fűdingász”, azaz földrengés akkor alakul ki, ha ez a hal elfárad, igazodik, megrázza magát. Bár az ókori görög, majd a keresztény hagyomány is ezt tartja a Földről, az azonban mindenképpen figyelemre méltó, hogy ennek a felfogásnak keleten is megvannak a jól dokumentálható párhuzamai. A szibériai mitológiában például ugyancsak egy nagy hal tartja a hátán a Földet. Emellett, valami ősi képzet, vagy talán éppen a „modern” világ hatására, egyik kedves moldvai adatközlőm Balusesten úgy vélekedett, hogy a Föld olyan, mint a „csukmony”, tyúkmony, azaz a tojás. A klézsei öregek meg arról meséltek, hogy a Földet négy angyal hordozza a vállán, a világtenger vizében állva. Baj van, konkrétan földrengés, ha az elfáradt angyalok cserélnek egymással, hogy aki a bal vállán tartotta eddig a terhét, az most a jobb vállára helyezze át a súlyt. Ez a felfogás már egyértelműen keresztény színezetű, ám az ember nem állja meg, hogy ne jusson eszébe a „Négy Világtáj Őre” képzet, amely a tibeti, a mongol és az altáji török mitológiának szerves része. A Földet körülvevő nagy víz, amelyet folyóként is említenek, néha konkrétan a Jordán vizeként jelenik meg a ráolvasó, gyógyító gyakorlatban, de az utolsó átmenet rítusaiban is. A rajta való átkelés különös előkészületeket, képességeket igényel. A vízen való átkelés motívuma gyakran ott van a népdalainkban, de előfordul más folklóralkotásban is. Találkozunk vele balladáinkban, meséinkben, mondáinkban, és gyakran előfordul a siratószövegekben. Jelentőségét igazolja, hogy a motívum valósággal végigvonul – szinte tértől és időtől függetlenül – szépirodalmi szövegeink egész során is. Igen, népművészetünk fő ihletője a kezdet és a kezdet nyomán kozmosszá rendeződött világ képe.

S látjátok feleim: íme, él a népművészetünk is…

A kiállítás, az élő népművészet e pompás seregszemléjének alkotásait nézve őseink naivan tiszta hite idéződött föl bennem, miszerint Szent István, Szent László, Mátyás király, vagy éppen Rákóczi él! Krisztus urunkról is azt hirdették, hogy meghalt, pedig Ő él, és mindörökké élni fog. Ahogyan szentelő hőseink se halhattak meg, hiszen őket a Teremtő küldte népének, hogy a káoszból rendezett világot, hazát, otthont, a rabságból pedig szabadságot teremtsenek. Van, hogy látszólag elbuknak, meghalnak, vagy éppen bujdosniuk kell. De mi tudjuk, hogy élnek és segítenek, ha annak ideje érkezik! Hadd higgye csak a világ, hogy meghaltak. Mi konok hittel várjuk őket vissza, mert az igazságba és a szabadságba vetett hit nem halhat meg! S látjátok feleim: íme, él a népművészetünk is…

Kelt Újkígyóson, 2023-ban, Vízkereszt napján

Harangozó Imre
néprajzkutató