Fél évszázad tanulságaiból

„Emlékezzünk régiekről.” A történet 1977-ben kezdődik. Ekkor Utak a népművészetből címmel nagyszabású – és nagy hatású – kiállítást rendeztünk Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem aulájában. Válogatásunk, illetve rendezésünk szempontjai lényegében azonosak voltak a mostanival. Az anyag azután vándorkiállításként utazott tovább az országban. Előbb a fővárosba került – itt a Műszaki, majd az Orvostudományi Egyetem adott helyet neki –, végül Szolnokon, az akkori Komarov Teremben fejezte be pályafutását. A jelenlegi tárlaton szereplő „nagy nevek” közül már ott találtuk Samu Gézát vagy Halmy Miklóst; az átfogó ismertetést és méltatást Kerékgyártó István írta, és a Művészet folyóirat 1978. évi 1. számában jelent meg.

Még ugyanannak az évnek a folyamán került sor, ezúttal Kecskeméten, A népművészet szellemében címmel egy másik, ugyancsak széles körű figyelmet keltett, hasonló indítékú és célkitűzésű kiállításra. Ennek katalógus-előszavából érdemes néhány gondolatot – akár ma is aktuális tanulságai végett – szó szerint ideidézni.

„Hosszadalmas bevezető helyett, mintegy bemelegítésképpen, fussunk végig egy manapság igen divatos gondolatmeneten.

1. kör: Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy a népművészet, hasonlóan minden ún. »felépítmény-jellegű« emberi tevékenységhez, meghatározott gazdasági-társadalmi alaphoz kötődik, s ennek megszűntével maga is megszűnik. (Mindenestől – halljuk máris valahonnan a háttérből a kárörvendő kiegészítést – és végérvényesen! Ami természetesen a közbeszóló magánvéleménye, és semmivel sem igazolható, de ez rendszerint nem derül ki.)

2. kör: Aki mégis a népművészet örökségéből kíván gazdálkodni ma nálunk – mert ilyenek, minden várakozással ellentétben, vannak, sőt a számuk évről-évre szemlátomást nő –, az a következő, mondanunk sem kell, a legkevésbé sem megalapozott vádaskodásoknak nézhet elébe:

a) Nemlétező igényt akar kielégíteni.

b) Múló divatnak hódol.

c) Múltba fordul, ahelyett, hogy a jelen izgalmasabb problémáival foglalkozna.

d) Nacionalista, sőt...

e) A bárgyú díszítgetést választja a tartalmasabb autonóm képi közlés helyett.

f) Stb., stb. ...

Ahhoz, hogy a fenti állítások (feltételezések) bármelyikét komolyan vehessük, el kellene hinnünk, hogy:

Ad 1.: A népművészet minden fenntartás nélkül és maradéktalanul azonosítható azoknak a történelmi »osztályoknak vagy rétegeknek« a művészi (ilyennek minősíthető) tevékenységével, amelyek valóban egyvalamely és csakis egyvalamely társadalmi formációban léteztek, és annak letűntével nyomtalanul el is enyésztek.

Ad 2/a.: Nem létezik ma társadalmi méretű igény nálunk olyan művészet-típus iránt, amely teljes és szerves világkép felvázolását, illetve alakítását vállalná magára, amelyhez tehát minden idők és helyek népművészete (mindaddig, amíg erre a nevezetre egyáltalán érdemesült) alkalmas modellül kínálkozhat.

Ad 2/b.: A népművészetnek nincs több mondanivalója a ma, illetve a holnap társadalma számára, mint bármely rövid távra szóló divat-hóbortnak.

Ad 2/c.: A népművészetnek egyáltalán nincs – és per definitionem nem is lehet – mondanivalója a ma, illetve a holnap társadalma számára.

Ad 2/d.: A népművészet csakis egyvalamely nép számára tartogathat tanulságokat (ha egyáltalán tartogat – vö. a b) és a c) pontokkal!), mégpedig csakis az összes többi nép rovására.

Ad 2/e.: Végül »a népművészet mindenekelőtt díszítő jellegű« – amint azt egy neves kutatónk 1976-ban, Lukács Györgyre hivatkozva, kategorikusan leszögezi –, »jellemzője a geometriai szellemű stilizálás«. Vagyis összetettebb, magasabb szellemiségű közléseket hiába is várnánk tőle. […]

Így aztán – de csakis így! – mindazok, akik többet mernek felfedezni a népművészetben üres díszítménynél vagy igen-igen részleges érvényű használati értéknél, még ma is könnyen minősülhetnek »romantikusnak«, »délibábos utópia-kergetőnek«, »fellegjárónak« stb., stb. De – ismételjük – csakis így!”

Hát itt tartottunk 1977-ben. Csakhogy... időközben felnőtt egy újabb, tágabb látókörű és ütésállóbb nemzedék. Új „nagy neveket” kell megtanulnunk. Elsősorban az iskolateremtő Makoldi Sándorét, de mindjárt mellette (nem utána!) az egészen kivételes rangú Földi Péterét, akinek a tanítványaival ma már ugyancsak számolnunk kell. Azután, még mindig Debrecennél maradva: Sulyok Géza, Horváth István és Szabó Antónia, Buka László, vagy távolabb a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium mesterei, Vetró Mihállyal az élükön. Ma már az ő tanítványaik is jeleskednek. Tovább menve: Kecskemét, Vidákék, István és párja, Nagy Mari... Szülők és gyermekek. És újra meg újra a tanítványok. Nem győzöm a sorolást. Lehet hát ezen a nyelven beszélni? Van kinek?

Kérdés azért így is marad bőven. Mégpedig nem is csekély jelentőségűek. De ez már nem annyira a művészek, mint inkább az ő – mostanában igencsak mostoha – anyjuk, az őket körülnyüzsgő társadalmi közeg, tovább pontosítva: a „fogyasztói bázis” gondja-baja. Minek köntörfalazzunk? Az a társadalom, amelyben alkotniuk rendeltetett, mára egész egyszerűen elfelejtett minőségben gondolkozni. Csak számokban tud. Hányan regisztráltak a kiállításodon? Hányszor szerepeltél a médiában? Hányan „lájkolták” a fellépésedet? Mennyi képet tudsz eladni időegység alatt? A havi jövedelmed? A vérnyomásod? Pontos számadatokat kérünk! Ilyen közegben akarsz „népieskedni”?

Tisztában kell lennünk vele, hogy a „trendi” ma az, hogy minden tényhez, minden lehetőséghez egy-egy hozzá mért nagyságrendű számot rendelünk, és ennek a számnak – kerül, amibe kerül – napról-napra növekednie kell. Ez a siker mércéje, a siker pedig minden tevékenységünk megfellebbezhetetlen tétje. Egy ilyen, egyetemesnek mondható igény kielégítésére viszont az ember, mint három összetevőből, lélekből, szellemből és testből álló (szakszóval: trichotomikus felépítésű) lény, sui generis alkalmatlan. Távlatilag nem is számolnak már velünk a sorsunkat háttérből tervező és irányító hatalmi tényezők. Nevezzük nevén a gyereket: biorobotosítanak bennünket, hogy dolgunk végeztével aggályok nélkül leselejtezhessenek. Mert a mesterséges intelligenciával működő robotok már mindent jobban, pontosabban és megbízhatóbban csinálnak. Ez nem felelőtlen vélekedés, hanem rideg tapasztalati tény. Hol talál helyet magának egy ilyen „szép új világban” egy önmagát „szerves” és „egyetemes” jelzőkkel minősítő művészi gyakorlat? És talál-e, találhat-e egyáltalán?

Nos, hát... talál. Sőt, napjainkban mintha nagyobb lenne rá az igény, mint valaha. Nem most figyelmeztetünk először, már fél évszázada is megtettük: ha emberként akarunk kikerülni a jelen orwelli világkorszakból, csakis ezzel a szellemi tartalékkal a tarsolyunkban lehet rá esélyünk. Akkor volt, aki elhitte ezt nekünk. Ők emberségükben – csendben, de érzékelhetően – meggazdagodva érték meg a jelenkort. (Mind a két közegjelző szó fontos, az is, hogy „csendben”, az is, hogy „érzékelhetően”.)

Az ember a maga élete során folyamatosan és ütemesen váltakoztat két, egymást szükségszerűen kiegészítő munkafázist. Az egyiket középkorból örökölt kifejezéssel vita activának, tevékeny életviteli módnak nevezzük, a másikat vita contemplativának, elmélyedőnek, érlelődőnek. Ezek a megjelölések nemcsak egyénre, de nemzetre is alkalmazhatók. Ma a kettő közül melyiknek az érvényességi tartományában találjuk a magyarságot? Örülnék, ha egyetértenénk: az elmélyedés, a befelé érlelődés állapotában gyűjtjük-gyűjtjük a tarsolyunkba a létfontosságú szellemi javakat. Mert tudván-tudjuk: végjátékban vagyunk, és a méltó formában történő továbbélésnek csakis ezek lehetnek a garantált hatékonyságú zálogai. Ezzel a tudással felvértezve érkezünk meg hát az Úr 2023. évébe, a Műcsarnokban egyenesen ránk váró csodák birodalmába.

Itt akár be is rekeszthetnénk ezt a rövid bevezetés-félét, de így talán kissé patetikus lenne a kicsengése. Egy „cikizős” korban? Fejezzük be inkább valamilyen prózaibb fogalmazású tanulsággal. Most, amikor ezek a sorok íródnak, még nem nyílt alkalmunk rá, hogy a teljes begyűlt mű-állományt eredetiben és kellő elmélyültséggel végigszemlélhessük. Annyit azonban már a címlista alapján, a kiállítandó műtárgyak jó részét régebbről ismervén is megfigyelhettünk, hogy a legerőteljesebb, a legtávlatosabb üzeneteket fogalmazó művek általában nem a tárgyi néprajz illetékességi körében, nem valamely „készségen”, annak „díszítmény”-anyagában találták meg a maguk „autentikus” forrását. (Több idézőjel nem lesz!) Hanem? A szellemi néprajz felségterületén, a szöveges népművészet motívum-kínálatában. Egy-egy népmesében (Makoldi Sándor: Fehérlófia) vagy balladában (Földi Péter: Bagolyasszonykám). Mintha figyelmeztetni akarna minket, szemlélőiket ez a jelenség arra, hogy amit képben meg lehet fogalmazni a kerek világról, és érdemes is, azt egy Király Zsiga, egy Hodó József, egy Jóna Józsi már készre fogalmazta, azon nincs mit, de legalább is nagyon nehéz, sőt talán felesleges is lenne tovább érlelgetni. A népköltészetünk viszont alapvetően képekben fogalmaz, ezeket a képi ajánlatokat pedig annál inkább lehet, sőt érdemes vásznon, papíron, esetleg kisplasztikában, mintegy hitelesítő hangsúlyokkal kibontani, a holnapnak újabb tanulságokkal szolgáló üzenetekké továbbfogalmazni. És lőn…

Ami pedig a múltba révedést nehezményező, szűnni nem akaró vádaskodásokat illeti, ha valaki azzal támadna ránk, hogy ne erőlködjünk, mert – úgymond – a múltat úgysem lehet visszahozni, válaszoljunk neki Hintalan László immár klasszikus súlyú-rangú példázatával:

Ha egy gyermek eltévedt, és mi hazakísérjük, azzal a múltat hozzuk vissza?

Ha egy folyót beszennyeztek, és mi megtisztítjuk, azzal a múltat hozzuk vissza?

Ha mi most összeveszünk, aztán mégiscsak kibékülünk, azzal a múltat hozzuk vissza?

Ennyi tanulsággal feltarisznyázva most már nyugodt lélekkel bocsátjuk tárlatnéző útjára a tisztelt „múltba révedőt”.