LélekFormák

A magyar lélek testet öltése

Kiállításunkban néphagyományunk egységét szeretnénk bemutatni, a tárgyalkotó mesterek munkásságával együtt azt a szellemi és lelki világot, indíttatást, melyből a kézbe simuló tárgyaink kisarjadnak. Láttatni, hogyan öltenek testet, lesznek tárggyá a lélekformák. Az erős gyökerekből táplálkozó, növekedő, napjainkban is kivirágzó magyar művészetet és azt a szerves gondolkodásmódot, mely az alkotás örömén keresztül túlélni segít. Az elmúlt évszázadok takarékos anyaghasználatából, kimért mozdulataiból, újrahasznosításából kiindulva példát mutatni a jövőnek: így is lehet. Vagy talán: így érdemes.

A művészet az egyén helykeresése a világban, a népművészet a közösségé. A hortobágyi pásztorok azt mondják: a világ közepe ott van, ahová a botomat beszúrom. A kijelentés – kétértelműsége ellenére is – mindenképpen alkalmas egyfajta önmeghatározásra. Ez vagyok én a világban, ők az őseim hetedíziglen, ilyen a viszonyom a környezetemmel. A látszat ellenére nem arról van szó, hogy szembeállítom az ént az ővel, a mit az őkkel. Éppen ellenkezőleg: az én és a mi önmagában értelmezhetetlen, minősége csak abból adódhat, hogy milyen viszonyt folytat a körülötte élőkkel – akár egyéni, akár nemzeti szinten.

A magyar parasztember így soha nem fogalmazta volna meg, de a gyakorlatban használta azt a 20. században széles körben ismert elvet, hogy bármiféle emberi tevékenység művészet lehet, ha kreatív energiák táplálják. A keresztény kultúrkörben elfogadott, hogy az ember a Teremtő képmására teremtetett, tehát maga is teremtő erőkkel rendelkezik. Aki pedig teremtő képességeit bilincsbe veri, Isten ellen vét. Megállapítható, hogy minden ember alkotó, minden ember művész, még ha a művészet csak az egyik, de mindenképpen legnyilvánvalóbb megjelenési formája is a kreativitásnak. Ennek formái eltérő mértékben mindenkiben megtalálhatók, és tudatosan vagy tudattalanul fejleszthetők is.

Fejlődését egyaránt segítette a kényszer, a szükségszerűség, a szép iránti igény. Mai értelmezésünk szerint a parasztemberek legjobbjai koruk polihisztorai voltak, akik egyaránt jártasak voltak a természettudományokban, a bölcsészetben és a művészetekben. Maguk tervezték és építették házaikat, ismerték a természet törvényeit, a növénytermesztést és az állattenyésztést, de szükség esetén az állatok gyógyítását is maguk végezték. Amikor elkészítették eszközeiket, lakberendezési tárgyaikat és viseleti darabjaikat, évezredes hagyományokat, formákat és módszereket követtek, ám mindig érvényesültek az egyéni stíluselemeik is, természetesen a közösség normáihoz igazodva. Ily módon művészek is voltak, énekesek, dalszerzők, költők, mesemondók, meseírók (még ha többnyire nem is írták le mondandójukat, hanem fejben tartották) és tárgyalkotó iparművészek is. Ma is igen összetett, kreativitásra nevelő feladat lenne az egykor mindennapos tevékenység: itt egy kidőlt fa, tervezz és egy fejsze segítségével készíts belőle olyan ülőalkalmatosságot, mely szép, kényelmes, és nemzedékeken át használható marad! Mindemellett kiváló tanárok, nevelők is voltak, hiszen tudásukat évszázadokon keresztül a mindennapokba beépítve, a legnagyobb természetességgel adták tovább a következő nemzedékeknek.01

A jól működő közösségben mindenki alkotó, énekes, mesemondó, táncos – vagyis művész, de ugyanakkor befogadó, ő maga a közönség és a kritikus is. Nem válnak el a szerepek, bárki megtapasztalhatja a Csíkszentmihályi Mihály által flow-élménynek nevezett tökéletes pillanatot,02 amikor a cselekvés és a tudat eggyé válik, a tér és az idő nem hétköznapi szinten működik, és megszűnik az én kizárólagossága. Az alkotó ember nem válik passzív befogadóvá, miközben ráhangolódik a mindenség működésére.

Ehhez nem elegendő pusztán az alkotáshoz szükséges módszertan alapos ismerete; ismerni kell az évezredes jelrendszert, és az alkotónak tudása kell legyen a világról, annak működéséről, hogy ezeket a folyamatokat a közösség által elfogadott jelekkel modellezni tudja. Ennek lényegét azonban mai értelemben vett befogadóként nagyon nehéz értelmezni, mert nem gépies, mechanikus jelekkel íródik az üzenet, visszakódolni, olvasni igazán csak az tudja, aki az egésznek részeseként maga is alkotóvá válik, maga készíti ünnepi és hétköznapi eszközeit, tárgyait, az örökölt formákat saját lelkéhez alakítja és a lelkéből leveledző motívumokkal ékíti. „A népművészet élvezetét sem lehet ingyen megszerezni. Meg kell tanulni a nyelvét: a formanyelvét, a jelképrendszerét, és meg kell érezni, hogy »halom-közében a Múltnak« saját életünk kertjében járunk itt, hiszen magunk is ennek a népnek vagyunk gyermekei” – figyelmeztet bennünket már Lükő Gábor is.03

Szintén Lükő Gábornak talán egyik legfontosabb, közel évszázados, és napjainkban egyre inkább megértett, kutatásokkal igazolt és továbbélő gondolata, hogy a magyar népművészet lényege szerint nem osztható fel szellemi és tárgyi kultúrára, hiszen ugyanaz az üzenet fogalmazódik meg a leány jegykendőjére hímzett jelekben, mint amit kiénekel magából. Ezek a magyar lélek formái, amelyek lényegét persze a mindent elemeire bontó, feldaraboló tudományosságunk nem értheti meg, megérezni is csak az az alkotó tudja, aki varrótűvel vagy vésővel kezében folyamatábrában képes megjeleníteni, de el is tudja énekelni vagy mesévé fogalmazni érzéseit, gondolatait, sőt lehetősége szerint el is táncolja. „A népművészet jelképrendszerével és tér- illetve időszemléletével is meg kell ismerkednünk, hogy legyőzhessük idegen művészi nevelésünk előítéleteit, és zavartalanul élvezhessük a magyar formákat.”04

Minden szerves kultúrára igaz, hogy – Hessével szólva – alkotás közben „vibrálni és szétfolyni látjuk a határt önmagunk és a természet között, és megismerjük azt az állapotot, amikor nem tudjuk, hogy a recehártyánkon a képek külső vagy belső hatásra születnek-e. Sehol sem fedezhetjük fel olyan könnyen és egyszerűen, mint éppen ennél a gyakorlatnál, hogy magunk is teremtők vagyunk, hogy lelkünk mindig is óriási mértékben vesz részt a világ soha nem szűnő megalkotásában. Sőt, ez ugyanaz a megoszthatatlan istenség, mely bennünk és a természetben ugyanúgy működik, és ha körülöttünk a világnak vége is lenne, közülünk bárki képes lenne arra, hogy újra fölépítse. Mert hegy és folyam, fa és levél, gyökér és szirom, a természet minden képződménye eleve ott él a képzeletünkben, a lelkünkből származik. S lelkünk lényege az örökkévalóság, amelynek természetét azonban nem ismerjük, de megmutatkozik nekünk, ott érezzük a szeretet és az alkotás erejében.”05

Ha pedig ezek a folyamatok működnek, rég nem számít az a széles körben elterjedt vélekedés, hogy „a népművészet már nem élő, hiszen természetes közege, a parasztság is felbomlott, többnyire nem működik a természetes tudásátadás, így a népi kultúra ma már csak egy mesterségesen életben tartott mű-vészet”. Kiállításunkkal éppen azt szeretnénk megmutatni, hogy mai alkotóink értik és anyanyelvi szinten beszélik az évezredes hagyományt, képesek újrateremteni a világot olyan, lelkükkel átitatott remekeket készítve, melyek üzenetet közvetítenek mai használóiknak.

A kiállítás a népi kézművesség valamennyi ágában azokra a kiemelkedő mesterekre, szellemi műhelyekre épül, amelyek meghatározók az adott területen. Ők biztosították az alapot, amely a családokban, a tanítványokon keresztül folyamatosan változott és változik, a hagyományon alapuló tárgyaktól a hiteles kortárs művészetig. A látogatók történeteket láthatnak az alkotók és a szellemi műhelyek által létrehozott művek mögött, és követhetik, hogyan változtak át a régmúlt világ használati tárgyai a mai életünk, művészetünk részévé, miközben a lehető legtisztábban közvetítik őseink megszívlelendő üzeneteit is.

Az évszázadok – talán évezredek – alatt csiszolódott formák adják azt az aranytartalékot, melyet nemzedékeken át használni, őrizni, örökíteni érdemes. Természetükből adódóan nem eldobható és nem eldobandó, hanem kezdettől velünk lévő és velünk maradó, lelkünkből testet öltött eszközeinket mutatjuk meg a használható, fenntartható hagyomány jegyében, az „alkalmazott népművészet” segítségével.

Az Örökítés című teremben mutatjuk be azokat a kézműves dinasztiákat, melyek nemzedékeken át, évszázadok óta átörökített mintakincset, munkamódszereket őriznek és éltetnek Kárpát-medence szerte. A különböző mesterségek – fazekas, késes, szűrkészítő, takács, szövő, busómaszk-készítő, kádár, kékfestő, csizmadia, kalapos, faragó, bútorfestő, nemezkészítő, kovács – meghatározó családjai mellett, ahol a mai generáció is folytatja apáinak, nagyapáinak munkáját, tanítványaikkal együtt mutatkoznak be „iskolateremtő” mesterek, akiknek az alkotótevékenységük mellett legalább olyan fontos a tudásuk továbbörökítése.

A Gyöngyvel leveledzik című terem arra vállalkozik, hogy bemutassa azokat az alkotókat, akik a néphagyományhoz nyúlva hoztak létre a társművészetekben – képzőművészetben, iparművészetben stb. – kiemelkedő alkotásokat, sokszorosan cáfolva azt a több évtizedes tévhitet, miszerint a képalkotó népművészetnek nem született volna bartóki magasságú feldolgozója. Ugyanakkor igen izgalmas megtapasztalni ugyanannak a teremtő gondolatnak a megfogalmazódását egy-egy festményben, szoborban, zománcképben, hímzésben, csontfaragásban, vagy éppen egy népdalban, mesében.

A fiatalok valaha észrevétlen kapták meg az értékes kultúrát, megtanulták jelrendszerének lényegét a szerves falusi közösségek felbomlásáig. Ezután viszont elsőként került szemétdombra a nagymama szuszékja vagy tulipános ládája, átadva helyét a házgyári bútoroknak. A maradék népművészetre először a városi értelmiség figyelt fel, így a valaha volt kincseinkből tanulmányozandó műtárgyak lettek, később eladható, de lényegi értéküket vesztett árucikkek, majd megmosolyogni való, divatjamúlt kacatok. A fiatalok népművészet felé fordulásának több hullámával és különböző szintjeivel találkozhattunk az elmúlt évszázadban, rendre ők voltak azok, akik – nagy tanítók útmutatásával – kultúránk szemétdombján kapirgálva megfényesítették az ott talált félkrajcárokat.

A Harminchárom című kiállítóteremben harminchárom krisztusi korú fiatal alkotó mutatkozik be, a népművészet megannyi rétegét képviselve – őseik tudását újra felfedezők, továbbéltetők. Alkotásaikkal üzenetet közvetítenek kortársaiknak. Ők a jövő alkotói. A teremben elhelyezett kivetítőn 1-1 perces filmekben vallanak indíttatásukról, küldetésükről.

A magyar népi gondolkodásmód tárgyalkotásban is tükröződő sajátja a takarékos szemlélet, a kevesebb több elve, ami nemcsak a kiállított alkotásokban, de a kiállítás installációjában is megmutatkozik. A Népművészeti Nemzeti Szalon új kiállítása abban tér el a korábbitól, hogy ott elsősorban az alkotók és a tárgyak seregszemle-szerű bemutatása volt a cél, ezzel szemben a mostani alapeszmében az alkotóközösségek, szellemi műhelyek, a tárgykultúra formálódása és a jövőbe vetett hit a meghatározó. A magyar lélek zenében megnyilvánuló formáit a kiállítás egészében folyamatosan szóló népzenei felvételek jelenítik meg. A figyelmet igénylő, de azt uralni nem akaró, néhány perces mozaikokból összeálló „háttérzene” elkészítésére a hagyományhű előadásban elkötelezett zenészeket hívtunk meg.

Talán soha nem volt még ennyire időszerű, hogy észrevegyük végre a magyar népművészet korokon átívelő figyelmeztetéseit, megértsük jelírásának üzeneteit, segítsük öngyógyító folyamatait, hogy alkotóerőnkkel mi is erősíthessük magyar tündérkertünk feltámadását, kivirágzását. „Egy népet nemcsak fegyverforgató erői védenek és tartanak meg, hanem a szépségteremtő szerszámai is. A magyar lélek ezt ösztönösen érezte mindig. Így lett aztán a magyar föld a legpáratlanabb népművészet tündérországa.” 06

Vetró Mihály

a kiállítás főkurátora

Jegyzetek:

01 Vetró Mihály: Önazonosságra és leleményre nevelés. A kézművesoktatás szerepe az identitás kialakulásában és a kreativitásfejlesztésben – A nádudvari módszer.

In: „Csodatévő szarvasnak ezer ága-boga” Magyar népművészeti egyetem és hagyományátadó falvak. Göd, 2022. 129–130. o.

02 Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémiai Kiadó, 1997.

03 Lükő Gábor: Kiskunság régi képfaragó és képmetsző művészete. Bács-Kiskun Megyei Művelődési Központ, Kecskemét, 1982. 18. o.

04 Lükő Gábor: A magyar lélek formái. Budapest, 1942. 6. o.

05 Hermann Hesse: Demian. Toldy Csilla fordítása. Tericum Kiadó, Budapest, 1994. 120. o.

06 Csete Balázs: Faluról falura, házról házra… Budapest, 1939. 140. o