Félregörgetett sziklák

„Olyan a magyar népköltészet, mint egy hegyi patak, melynek medrébe nagy kőszikla gurult s útját csak annak megkerülésével folytathatja, előtte tóvá dagad s látszólag nem is folyik. Azt a sziklát medréből félregörgetni, hogy szabad folyását, fejlődését semmi se gátolja többé: köznevelésünk, tudományos és művészeti politikánk legfőbb teendője.”

Kodály Zoltán

Azokban az időkben, amikor Makovecz Imre és baráti körének hosszú-hosszú beszélgetései során felmerült a Magyar Művészeti Akadémia létrehozásának szándéka, akkor – és ebben bizonyosak lehetünk – elképzeléseik messzemenően egybevágtak a fent idézett Kodály-gondolattal. Hálával és köszönettel tartozunk nekik ezért. És ugyancsak jó szívvel emlékezhetünk Fekete Györgyre, az MMA néhai elnökére, aki több, rendkívül fontos kezdeményezés mellett elindította a nemzeti szalonok sorozatát a Műcsarnokban. Ennek köszönhetjük, hogy ötévente a népművészet jelenkori megnyilvánulásairól, a magyar művészeti életben elfoglalt helyéről, jövőbeni lehetőségeiről kezdeményezhetünk közös elmélkedést alkotókkal és érdeklődőkkel egyaránt. A népművészet mint kortárs alkotói folyamat jelen pillanatban még kevéssé definiált, annak ellenére, hogy rendkívül dinamikus, színes és magas színvonalú szakmaiság áll mögötte. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy azok a tendenciák, amelyek a szakmán belül természetesek és ma már magától értetődőek, elenyésző mértékben vannak jelen a magyar kortárs művészetben, pedig Bartók és Kodály tevékenysége és írásai éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy a népművészet minden megnyilatkozása egyenértékű a művészetek bármely formájával. Tárgyalkotó népművészetünkben ugyanis lélekformák mutatkoznak meg, ugyanúgy, ahogy táncainkban, zenénkben, meséinkben is.

A rendkívül magas szakmai színvonal azonban egyelőre csak azt a – kétségkívül egyre nagyobb létszámú és elhivatott – társadalmi réteget éri el, akik ma életvitelszerűen, vagy valamiféle szórakozási formaként vesznek részt a jelenkori népművészet különböző közösségi alkalmain. Nyilvánvaló, hogy egy-egy táncházba járó muzsikusnak és táncosnak, egy gyermekfoglalkozásokon felnövő fiatalnak, kézműves alkotóházakban tevékenykedő felnőttnek nem kell bizonyítani az ebben rejlő értékeket, hiszen ez az érték maga az anyanyelvű kultúra, amely nemzeti önazonosságunk legfontosabb fundamentuma. Ma azonban társadalmunk nagy része nem rendelkezik azzal az átörökíthető tudással, amit az anyanyelvű kultúra jelent. A magyar társadalom meggyöngült identitása abból fakad, hogy egy gyermek egyáltalán nem, vagy csak elenyészően kis mértékben találkozik saját anyanyelvű kultúrájával. Pedig beszélt nyelvünkön kívül – és annak tanulásával egy időben – meg kellene ismernünk zenei anyanyelvünket, táncos anyanyelvünket, a kézműves alkotás gyönyörét, ábrázolóművészetünk szépségét és mélységes szimbolikus tartalmát; szokásainkat, ünnepeinket, hitvilágunkat. Ezért úgy gondoljuk, hogy a Műcsarnokban ötévente sorra kerülő Népművészeti Nemzeti Szalonnak nem az az elsődleges célja, hogy valamiféle seregszemlét állítson össze a tárgyalkotó népművészet kiválóságaiból, hanem hogy elgondolkodtasson, inspiráljon és cselekvésre ösztönözzön, Ez a közösségi tudás nem a keveseké, a kiválasztottaké, hanem mindannyiunké! Ott áll előttünk a lehetőség, hogy a legtermészetesebb kifejezési formában, anyanyelvünkön szóljunk, énekeljünk, mozogjunk, alkossunk, gondolkodjunk.

Természetes, hogy ebben a közösségi alkotási folyamatban vannak olyan egyéniségek, akik ezeket a lélekformákat tárgyban, zenében, táncban különösen magas színvonalon tudják megmutatni. Ők a mi példáink, jelképeink, akik ugyanazt az anyanyelvet szebben, gazdagabban, választékosabban „beszélik”. Ezen a kiállításon velük és általuk kezdeményezünk beszélgetést és közös gondolkodást mindenkivel: különböző életkorú csoportokkal, családokkal és közösségekkel egyaránt. Megmutatjuk, hogy nem csak idős mesterek őrzik és jó esetben tovább is adják ezt a tudást, hanem fiatalok teljesednek ki általa, mégpedig úgy, hogy az teljes mértékben a mai életritmushoz igazodik. De ez még mindig csak arról szól, hogy tudunk-e beszélgetni azokkal, akik már egy picit részesei az anyanyelvű kultúrával rendelkező közösségnek. Mi azonban többet szeretnénk! Különböző kortárs alkotóművészekkel: képzőművészekkel, iparművészekkel, fotó- és filmművészekkel szeretnénk szélesre tárni nemzeti önazonosságunk kapuját, amelyet – mint egy templomajtót – soha be sem szabadott volna zárni…

Makovecz Imre, Fekete György és az MMA akadémikusainak közössége épp ezt vállalta fel az alapítás pillanatában, miszerint mindenkor, minden élethelyzetben a művészetek adnak igazodási pontokat mindannyiunk számára. Hosszú távon biztonságot és bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy egy nemzet önmegtartó ereje a művészetek közösségszervező szerepében, végső soron egymás tiszteletében és szeretetében rejlik. Ezt a szeretetet, összetartozást éljük meg nap mint nap olyan civil szervezetekben, mint a Népművészeti Egyesületek Szövetsége, vagy olyan tudásátadó műhelyekben, mint a Nádudvari Kézműves Iskola, vagy az Óbudai Népzenei Iskola. Talán éppen ezért a szemléletért kaptuk azt a megtisztelő felkérést Szegő Györgytől, a Műcsarnok művészeti vezetőjétől, hogy mi fogalmazhatjuk meg a 2023. évi Népművészeti Nemzeti Szalon, a LélekFormák kiállítás alapgondolatát.

A kiállításon bemutatkozó alkotók nemcsak személyükben és alkotásaikban kiválóak, hanem példák és jelképek is egyben. Jelképeznek és képviselnek egy-egy szakmát, közösséget, alkotófolyamatot és gondolatot. Amennyire azt egy kiállítás technikai lehetőségei engedik, érzékeltetni szeretnénk a népművészet, az anyanyelvű kultúra teljességét. Ezért a tárlat termeiben a tárgyak, filmek, fotók környezetében a zene is szól; és ha csekély mértékben is, de magunk is részesei lehetünk valamiféle alkotásnak. Szeretnénk, ha minden látogató megérezné, hogy ehhez a kiállításhoz nem csupán a művek értelmezését segítő és kiegészítő effektusok, kísérőrendezvények kapcsolódnak, hanem a magyar lélek különböző formái, amelyek együvé tartozásunkat erősítik. Enélkül az anyanyelvű kultúra nem lehet működőképes, hiszen csak és kizárólag közösségben értelmezhető.

A LélekFormák kiállítás üzenete egyértelmű. Négyes kurátori társaságunk – Vetró Mihály főkurátor, Igyártó Gabriella, Kolozsvári István és Szerényi Béla – szeretettel hív és vár mindenkit közös munkába, kalákába! Kodály tanár úr javaslatára görgessük félre együtt azt a követ, amely népművészetünk friss és üde hegyi patakjának útjába került!

Szerényi Béla

a kiállítás kurátora